Kedves Katalin, végigolvastam sok hsz-át. Kérem, engedje meg, hogy elmondjam, én miért lettem és vagyok továbbra is – 25 éve – a hgy tagja. Igyekszem röviden, ahogy illik, de azért ez majdnem egy élettörténet már, úgyhogy kérem türelmét. 19 éves koromban, a rendszerváltáskor, egy utcai könyvárusnál találtam egy könyvet (mint kiderült, egy amerikai baptista/evangéliumi keresztény szerző könyvét) a szeretet/szerelem kérdéséről. Rögtön az első oldalán egy idézet szerepet a Bibliából, amely pontosan azt tartalmazta, amire én is eljutottam nem sokkal korábban, hogy ti. csak az a szeretet nevezhető valódinak, igazinak, amelyik nem múlik el. Majd arról szólt – többek közt – hogy ilyen szeretet akkor lehet bennünk, ha Istent befogadjuk a szívünkbe. Megtettem, az ott leírt rövid ima segítségével, és egyelőre mindennemű gyülekezeti, közösségi kapcsolat nélkül idővel arra lettem figyelmes, hogy megváltoztam: képes voltam nemet mondani olyan dolgokra, amelyeket korábban még csak rossznak sem tartottam, de a Biblia szerint bűnök – pedig akkor még nem is olvastam a Bibliát. Ezután kerültem kapcsolatba (jó fél évre rá) amerikai evangéliumi keresztényekkel az egyetemen, és elkezdtem a Biblia-köreikre járni, imádkozni stb., majd miután ők hazautaztak, valódi egyházi közösséget keresni, ahol hasonló lelkesedéssel, valóban szeretik Jézust, és örülnek neki. Hosszú volt az út: katolikus, református, evangélikus, baptista gyülekezetek mind valahogy mások voltak, mintha nem tudták volna, hogy kiről, miről beszélnek. A hgy-től azonban még az amerikai barátaim is intettek, mondván, hogy “túlfűtöttek” (a Szent Szellemmel való közösség hangsúlyozására utalva), így aztán szóba sem jött, hogy elmenjek. Végül egy évfolyamtársam hívott meg mégis oda, miután megtudta, hogy én is megtértem. El is mentem, nagyon tetszett a dicséret, aztán hazajöttem – mivel nem gondoltam, hogy még tovább tart az istentisztelet. :-) Viszont otthon sokat gondolkodtam, ezzel a kérdéssel aludtam el, hogy vajon jó-e ez a gyülekezet, Istentől van-e. Reggel pedig szintén ezzel keltem. És ahogy így feküdtem, a szobában lévő fehér szekrényen, mint egy vetítővásznon láttam egy jelenetet: én voltam, amint éppen rálépek egy felfelé haladó mozgólépcsőre. Akkor elgondolkodtam a látomásban, hogy most még gyorsan lefuthatok az aljára, és leszállhatok róla (mint ahogy gyerekkoromban – helytelen módon – néha játszottam ilyet), de nem tettem. Hanem megfordultam, és láttam, hogy mindenkit, engem is békesség tölt be, és megyünk felfelé tovább. Nos, gondolom, nem szorul különösebb magyarázatra az analógia, és azóta sem bántam meg, hogy ezt elfogadtam és a gyülekezet mellett döntöttem. Pedig van, amivel én sem értek egyet, mint például az oktatás kérdése – de ez most nem ide tartozik, és nem is emiatt tartozom a gyülekezethez, hanem Jézus miatt, és őt várom vissza, lehetőleg méltóan, erre igyekszem. Elnézést, hogy hosszúra sikeredett, de a felét sem mondtam el a számomra legalábbis izgalmas és életfontosságú részleteknek. Köszönöm, hogy megtisztelt.
↧
